Tények a fővárosról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Phnompen
Mi február 15.-én érkeztünk, és három éjszakát és két teljes napot töltöttünk itt. Szállásnak mint utóbb kiderült a Siem Reap-i hostel testvérpárját választottuk, aminek az előnye az volt, hogy értesítették egymást, hogy mikor érkezünk és így már ott várt a tuk-tuk minket a buszállomáson este mikor odaértünk. Első este ideiglenes szobába helyeztek el minket (erről csak másnap reggel szóltak, és hozzátették, hogy aznap költözhetünk jobb szobába). Se az ideiglenes, se az utána következő, plusz egészében a hostel és a személyzet nem volt olyan jó mint Siem Reap-ben, de annyira nem volt vészes, volt már rosszabb is. Az ideiglenes szobában nem volt ablak, és a fölöttünk aktívan mászkáló német fiúk minden léptét és szavát hallottuk. Pluszban le lettünk cseszve másnap mert használtuk a légkondit (nem mondták hogy nem lehet, és ha van a szobában jó hogy használjuk). A másik szobában már volt ablak meg tv és ventillátorral hűsölhettünk, bár utolsó este olyan meleg volt, hogy alig tudtunk elaludni. Viszont tök jó volt a környező országokban a tv-csatorna felhozatal. Ázsiai zenecsatorna, meg többféle mozicsatorna angol nyelven thai/kínai felirattal. Egyik este pl. kicsit megvágott true blood-ot néztünk. :D
Első nap biciklivel szerettük volna felfedezni a várost, de nem találtunk kölcsönzőt, szóval gyalog elindultunk, tuk-tuk mindenhol van, ha nagyon elfáradnánk. Először a laoszi vízumot akartuk elintézni és csak utána hagyni a városnézést. A nagykövetségre menet azért útba esett a függetlenségi emlékmű, így egy látványosságot ki is pipálhattunk. Útközben jutott eszembe hogy sikeresen a szálláson hagytuk az igazolványképeket a vízumhoz. Visszafordulni már nem akartunk, gondoltuk biztos lesz a környéken olyan hely, ahol tudnak rólunk csinálni. Bele telt legalább 20 percbe mire találtunk fényképészt, aki inkább otthoni, mint kellemes kínai árakon dolgozott. Cserébe van még egy halom kambodzsai igazolványképünk és még cd-n is megkaptuk magunkat. Ezek után már sikeres a vízumigénylésünk, másnap délután mehettünk is az útleveleinkért. A nagykövetségről fogtunk egy tuk-tuk-ot, akivel elvitettük magunkat a város szívében lévő nagy piacra. A piac mellett van a buszállomás, ezért ott ráérdeklődtünk a Laoszba menő buszok áraira. Több cégnél is kérdeztük, de egy árban mozogtak, így végül a szálláson rendeltük meg a jegyeket. A piactól elsétáltunk még a
’templomhegyig’, aztán a Mekong partjára nézelődni, hazafelé pedig beültünk vacsizni egy kevésbé lehúzós étterembe. Nem igazán sikerült abban a pár napban, finom és egyben olcsó éttermet találni.
Másnapra hagytuk a többi látványosságot, mint a királyi palotát és az ezüst pagodát, ezek végeztével felvettük a vízumunk és nyugodtan császkáltunk még a városban.
Következő reggel korán keltünk, mert a busz 7 körül indult. Meg kellett várni hogy leellenőrizzék, nem vertük-e romjaira a szobát, aztán pedig hogy jöjjenek a buszos cégtől összeszedni minket. A buszon vicces helyzetben megint sikerült magyarba ütköznünk. Klári épp a táskájával küzdött, hogy elpakolja, szitkozódott és valami olyasmit mondott, hogy miért nem segít már valaki, erre Ferenc odalépett és mondta, hogy majd én. Kicsi a világ. Verának lett az utastársa a laoszi határig, ő ott másik buszra szállt át. Olyan fél 6 körül érhettünk a határra, aztán este 8-ra Pakse városába. Itt buszt váltottunk, mert egészen idáig rendes ülő buszon utaztunk, éjszakára meg fekvő járt. Mikor megkaptuk a jegyeket, láttam, hogy az egyik kicsit messzebbre szól a másik kettőtől. Gondoltam kedveskedek Verának és felajánlottam, hogy most leszek én külön. Közeledve a buszhoz megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, milyen jó nagyok az ágyak. Azért voltak nagyok, mert egy ágyra két embernek szólt a jegye, így én egy helyi laoszi nénikével osztoztam. Közös nyelvünk nem volt kommunikálni, de azért elvoltunk, éjjel egyszer felkeltett hogy menne mosdóba (én feküdtem kívül), akkor ha már ébren voltam én is elmentem. Hajnalban pedig megállt a busz egy piacon, néni bevásárolt és nekem is adott kaját, a buszos személyzeti csávótól meg kaptam egy fél mandarint. Aranyosak voltak. Végül reggel 7 körül érhettünk Vientiane-be, ami már a következő bejegyzés témája lesz.
